Legalább negyed órája támasztottam a konyhapultot, mire bejött Róza néni, a szakácsnő és jelentőségteljesen elzárta a csapot. Ezzel jelezve, hogy ha úgyis csak kifelé bambulok az ablakon, akkor semmi értelme pazarolni a drága vizet, hát hiába, ő megélt már egy világháborút, mikor értelmes asszonyok nem herdálták az ivóvizet, és nem legeltették a szemüket félmeztelen kertészfiúkon. Bezzeg a mai fiatalok…
Kicsit elszégyelltem magam, de a Gergő név továbbra is hangról hangra vízhangzott a fejemben. Hogy lehet, hogy eddig nem vettem észre, hogy egy Dávid szobor nyírja a füvet a kertemben? Az az, hogy észrevettem, nyilván, de nem képviselt számomra nagyobb értéket, mint bármelyik szobor. Tökéletes volt pedig, így nyár vége felé a bőre már bronzosan csillogott, jól illett a csokoládébarna szemeihez és a sötét hajához. A szeme fehérje és a fogai szinte világítottak. Kicsit úgy nézett ki, mintha egy western filmből lépett volna elő, az arca mindig egy kicsit koszos volt, a mosolya pedig, mint egy kisfiúé.
Lassan szoktattam magam a gondolathoz, hogy az enyém lesz. Mint a kislányok karácsonykor. Minden nap elmennek a játékbolt előtt és megnézegetik a hőn áhított barbie babát, akkor is, ha tudják, hogy előbb-utóbb úgyis megkapják.
Ahányszor hátat fordított nekem, finoman végigsimítottam minden porcikáját a szememmel. Alig vártam, hogy a kezemmel tehessem ugyanezt. De elhatároztam, lassan fogom csinálni, lépésről lépésre.
A zuhanyzó ajtaja előtt vártam, vártam, hogy kiáltson, nincsen törülköző. Persze, hogy nincsen, mert az összeset kivettem a fürdőszobaszekrényből. De a víz csak folyt, lassan a gőz is elkezdett kiszivárogni az ajtó mellett, a fiú pedig hangosan és meglehetősen hamisan énekelt és régi quimby dalt. Mikor végre elzárta a vizet, már az előszobában is valóságos szauna volt.
- Róza néni! Judit! Valaki! Valaki nem tudna hozni egy törölközőt?- ordította szórakozottan a délelőtti csendbe.
Ügyesen kellett időzítenem. Gyanús, ha túl gyors vagyok, viszont Róza néni megelőz, ha túl lassan hozom azt a törülközőt. Viszont, mielőtt én dönthettem volna a tökéletes pillanatról, egyszerűen kilépett elém egy szál semmiben. Szinte félrelökött az ajtóval, olyan erővel nyitotta ki. Mikor meglátta, hogy alig kartávolságnyira állok tőle, zavartan elvigyorodott. Láthatóan inkább találta szórakoztatónak a helyzetet, mint kínosnak. Ezen felbátorodtam. Kicsit megpaskoltam a fenekét, mikor a kezébe nyomtam a hatalmas fehér törölközőt. És nevettem a szemében tükröződő meglepetésen. Felhúzta a szemöldökét és játékosan rám kacsintott. Amire én megráztam a fejem és szigorúan felemeltem a mutatóujjamat, mint az óvó nénik szokták a rosszcsont gyerekeknek.
Tetszett ez a csiki-csuki. Igazából soha nem csináltam még ilyet. Fiatal koromban sem. Nekem Te, egészen addig csak te voltál.
Tudtam, hogy nem fog visszautasítani, de nem mer ő kezdeményezni, mégiscsak a főnöke vagyok, bármennyire is a szakácsnő dirigál ebben a házban. Éreztem, a tettek mezejére kell lépnem, ha bármilyen fejleményt akarok. Először is el kell távolítani az összes zavaró körülményt, különös tekintettel Róza nénire.
Reggel neked és a gyerekeidnek is az volt az első kérdése, hogy hol van Róza néni. Ebben elsősorban az volt a furcsa, hogy megelőzte a gyerekeink reggelenként reflexként elhangzó
- Hol a kakajó? – kérdését is.
Sőt, ennek a felnőtt verzióját, a te szádból elhangzó kérdésnek álcázott parancsot, amit a reggeli agykapacitásodhoz mérten egy szóra redukáltál:
- Kávé?!
Persze nem mondhattam el, hogy ma azért nem ehettek sonkás tojást reggelire, mert a nap folyamán Róza néni igencsak zavarna abban, hogy beférkőzzek a kertészfiú kertésznadrágja alá, egyszerűbb volt azt mondani, hogy, kivett egy szabadnapot.
A mostani eszemmel szinte már felfoghatatlan az a gondolatmenet, aminek a végén oda jutottam, hogy feltétlenül vennem kell egy(egyébként teljesen funkciótlan) IKEA-s szekrényt, hogy becsaljam Gergőt a házba. Igazából persze a bugyimba akartam becsalni, de hát lépésről-lépésre.
Igazából nem nagyon kellett csalogatni, az időjárás nem igazán passzolt egy augusztus végi naphoz. Szerintem szívesen otthagyta a jázminpalántákat, a meleg szoba és a kényelmes délelőtti semmittevés ígéretéért. Lustán lekuporodott a szőnyegre és nekilátott összeszerelni azt a bizonyos szekrényt. Azért gondoskodtam róla, hogy ne legyen túl egyszerű. Egy-két csavart zsebre tettem.
- Gergő, kér valamit inni?
- Nem, köszönöm.
- Tea? Kávé? Kakaó? Ásványvíz? Málnaszörp? Narancslé? Vodkás narancslé? – Soroltam, mint aki nem is hallotta a nemleges választ.
- Nem kérek semmit, köszönöm. – Jelentette ki nyomatékosabban.
- Mi az, maga soha nem iszik? – Kérdeztem felháborodást színlelve. – Teljesen ki fog száradni, a dehidratáció káros a bőrre és az agysejtekre is. – Korholtam tovább változatlan hangnemben. – Mi az, maga nem iszik?! – Ismételtem meg a kérdést.
- De. Gin-tonikot. – Válaszolta flegmán, mint aki éppen marhára el van foglalva.
- Máris hozom. – Feleltem egy pincér hanghordozásával. Izgalmas volt, hogy felcserélődtek a szerepek, és én szolgáltam ki őt.
- Róza néni azt mondta semmilyen élelmiszert ne fogadjak el öntől. – Üvöltötte utánam a konyhába.
- Miért? – Fordultam vissza meglepetten.
- Szerinte maga az egyetlen ember a földön, aki egy lógatós teát is el tud rontani. – Felelte. Kissé bizonytalan volt a hangja, mint aki még nem tudja, meddig mehet el a poénkodással. Kicsit megbántott, de inkább haragudtam a nénire, mint rá, ugyanis rá nem lehetett.
- Még jó, hogy ez alól a szabály alól kivételt képeznek az alkoholok. – Dobtam vissza a labdát.
A következő fél órában nyugodtan lógáztam a lábamat egy gin tonikkal a kezemben, abban a biztos tudatban, hogy ebből másfél órán belül biztos nem lesz szekrény. Ő pedig egyre sűrűbben vakargatta a fejét, és motyogta, hogy valami nem stimmel. Az igazat megvallva szórakoztatott a zavara. Egyre idegesebben csapkodta a szekrénykezdeményt az összeszerelési útmutatóval. Majd egy beletörődött sóhajjal nyugtázta, hogy feladta a küzdelmet.
- Judit, hozna nekem két szöget és egy kalapácsot?
- Minek? – Kérdeztem ártatlanul.
- Nincs meg két csavar, de nem baj, megoldom, nincsenek látható helyen, és nem is kell nagy terhet viselniük. – Mondta. Basszus. A fiú életrevalóbb, mint gondoltam. A játéknak vége.
A valóságban a fiú mégsem volt olyan életrevaló, mint gondoltam. Vagy csak én voltam rá rossz hatással. De az biztos, hogy ketten együtt a világ legbénább szerelőpárosát alkotjuk. A haditerv az volt, hogy én fogom a szekrényajtót, ő pedig az egyik kezével a szöget a másikban a kalapácsot, de egy sajnálatos logisztikai malőr következtében akkorát csapott az ujjára, hogy az enyém még a gondolatba is belesajdult. A zavar és a szégyen miatt mégis kitört belőlem a nevetés. A reakciójáról csak annyit, hogy ha pillantással ölni lehetne, a gyermekeim már árvák lennének.
- Adjak rá egy gyógy puszit? – Próbáltam poénnal elvenni a helyzet élét. Igazából persze nem vártam választ. Egyszerűen megragadtam a kezét és az számhoz emeltem a sérült ujját. Egész finoman fontam körül az ujjbegyét az ajkaimmal, majd leheletnyit szorítottam rajta, és elengedtem. Közben végig a szemébe néztem és tetszett, ahogy szinte felizzott a pupillája.
- Még egy kezelés szükséges. – Suttogta rekedten. Belementem a játékba. Engedtem, hogy becsúsztassa az ujját az ajkaim közé egészen a fogaimig. A pupillájában már nem parazsat láttam, hanem valóságos lángokat. De ezek rögtön ki is aludtak, mikor rájött, beljebb nem juthat. Úgy nézett rám, mint a kóbor kutyák az állatmenhelyek adó 1%-os plakátjain. Gondoltam, meglepem kicsit. Megint látni akartam a lángokat. Lassan, a tekintetemet végig az övébe fúrva, kínzóan lassan kezdtem el szívni az ujját egyre beljebb és beljebb a szájüregembe. Látszott, ahogy kiveri a víz.
- Elképesztő vagy. – Ennyit tudott kinyögni.
De a teste beszélt helyette. Az arca kipirult, a szívdobogása felgyorsult, és az ajkai alig pár centire voltak az enyémektől. Szinte meglepődtem, mikor kihúzta az ujját a számból, éppen elkezdtem különleges effekteket alkalmazni. Szívtam, nyaltam, simogattam a nyelvemmel. A következő másodpercben viszont már a nyelve volt a helyén. Akkor viszont már nem alkalmaztam speciális effekteket. Már nem gondolkodtam. Mintha az egész testemet birtokba vette volna a nyelve, meg egy teljesen új érzés. Birtokolni és birtokolva lenni. Pedig még csak egy csóknál tartottunk. A kezei észrevétlenül indultak felfedezőútra a testemen, az enyémek sután bontogatták a nadrágját. Mikor megérezte az érintésemet még hevesebbé vált, itta, szívta, birtokolta az ajkaimat, ha egy kicsit elhúzódtam úgy kapott utánuk, mint a fuldokló levegő után. Észrevétlenül kerültek le rólam a ruháim, de ami még durvább, róla is, méghozzá az én kezem által. Az agyam teljesen elvesztette a kontrollt a testem felett. A testemet megszállta valami rejtélyes szellem, ami ördögien heves vágyakat ébresztett bennem. Az érintése olyan bizsergést hagyott maga után mindenhol a testemen, mint mikor télen a hidegtől elgémberedett ujjainkat meleg víz alá nyomjuk. Ez persze akkor így nem fogalmazódott meg bennem, homályos érzések kavalkádja uralkodott a bensőmben, amik szinte öntudatlanul formálódtak szavakká.
- Belülről kell felolvadnom. – Hörögtem szinte csak magamnak.
- Mit szeretnél, drága? – Kérdezett vissza szolgálatkészen két csók között.
- Magamban akarlak. – Egyszerűsítettem le a bennem uralkodó mondatfoszlányokat és érzéseket olyan formára, amit biztos megért. Nem tudom meddig tarthatott, míg teljesítette a kérésemet, óráknak tűnt, pedig a valóságban csak tized másodpercek lehettek. Mikor belém hatolt, végképp megszűnt körülöttem a világ. Úgy éreztem süketen és vakon, mint az újszülött macskák, zuhanok a végtelenben. Még az az érzés sem tudott előcibálni ebből az ernyedt eufóriából, hogy éreztem utoljára még megremeg a tested és forró folyadék áramlik szét a bensőmben. Kellett pár perc, hogy szinkronizáljam az agyamat a testemmel. És az első inger, amit az éppen hogy csak helyreállt érzékelő rendszerem befogadott, az volt, hogy a fiú az altestem felé halad, nedves csókokat hagyva maga után minden porcikámon, a fülemtől a vénuszdombomat borító selymes bőrig. Bágyadtan eltoltam a fejét. Az agyamnak sikerült re- installálni a túlfejlett normarendszeremet. Nem akartam, hogy a nyelvét a szeméremajkaim közé fúrja. De ez láthatóan cseppet sem zavarta. Tudta, hogy a testemen végigsöprő gyönyör első hulláma úgyis elmos minden ellenállást. Így is történt. Ő velem ellentétben valószínűleg nem az internetről tanulta, hogyan kényeztesse a szexpartnerét. Zsigerből érezte minden rezdülésemet. Az orgazmus kapujában olyan erővel karmoltam a testét, hogy felszisszent, végül az taszított életem addigi talán legnagyobb orgazmusába, ahogy a fájdalmában kivillantott fogai finoman belemélyednek a szeméremajkaim puha húsába. Nincsenek hosszú körmeim, de azt tövig belevájtam a vállába, mintha le akartam volna választani a csuklyásizmot a csontról. 10 év szexuális frusztrációját tömörítettem bele abba az artikulálatlan sikolyba, ami ekkor elhagyta a számat.
- Judit! Hallottam, Róza lebetegedett, hoztam egy kis töltött paprikát! – Hallottam az anyósom hangját az előszobából.
- De jó. Azt sem tudtam, mi hiányzik. – Mormoltam Gergő fülébe, de inkább csak magamnak.
- Judit! Én is megjöttem! Mikor vacsorázunk? – Ütötte meg a fülemet a te hangod is. Láttam Gergőn, hogy egy kicsit megrémült.
- Nyugi. Ezt a hangot soha nem ismerné fel. – Vetettem oda neki kifelé menet.
